2012.december.14. péntek 17.00.

 

 

A műsort az támogatja.
 

Borbély László szolóestje.

 

Bach: A "Die Kunst der fuge"

Liszt: Csárdás macabre, Csárdás obstinée, Impromptu, Bölcsődal, Sunt lacrymae rerum, Schlaflos! Frage und Andwort, En Reve (Álomban), Gyászgondola Nr.2, Spanyol rapszódia

Staravinsky: Sonata

Csapó Gyula: Tango

Sáry László: Tango a "Tánczené"-ből

Kurtág: Preludium és Korál, Hommage a Szervánszky - Csend, Adieu Haydée

Dukay Barnabás: ...napfényből, vízből és kövekből...

 

 

 „Nem az a lényeges, ami látszik, hanem az, hogy milyen erőből keletkezik.”

 

Beszélgetés Dukay Barnabás zeneszerzővel

 

 

 

 

Kik voltak a legnagyobb hatással zeneszerzői munkásságára, kik inspirálták leginkább?

 

Mindenek fölött nem a zene inspirált, és nem is a zeneszerzők. Egyetlenegy zeneszerző ösztönzött nagyon, aki miatt muzsikus lettem, Bach. Körülbelül 11 éves koromban különös, megmagyarázhatatlan kapcsolatba kerültem a zenéjével. Sok mindenkivel, sok mindennel foglalkoztam az idők során, aminek semmi köze sincs a zenéhez. Már 20 éves koromban beláttam, nem a külső hatások és az azok által kiváltott reflexiók a fontosak. Egyszer, november végén, estefelé mentem haza a Zeneakadémiáról, és épp a Margit hídon ment át a villamos, amikor beláttam: hogyha az ember nem akar valami olyasmit csinálni, amit előtte már csináltak, ahhoz nem a diszciplínán, hanem egy másfajta szemlélet kialakításán keresztül vezet az út.

 

A szemlélet pedig nem a praktikumból következik. Ilyen értelemben nekem nem példaképeim voltak, hanem olyan mestereim, akik többnyire nem az én koromban éltek, nem találkozhattam velük. Sokat foglalkoztam ókori bölcseletekkel, és amit ott olvastam, azt meg is próbáltam önmagamban megvalósítani. Igyekeztem másképp látni a világot, mint ahogy azt a felnőttek az embernek csecsemő korától tanítják. Próbáltak inspirálni, de egy idő után az egész idegen lett számomra. Nem tudtam beletagozódni, és arra kellett rájönnöm, hogy valami más van bennem. Ahhoz pedig azon keresztül jutok, ha mindenféle furcsa dolgoknak utána szimatolok. Weöres Sándornak például – ha csak műfordításaiból indulunk is ki – volt egyfajta rálátása a tradícióra. A teljesség felé című írása univerzális látásmódjával tökéletesen lefedi azt, amiről beszélünk. Tehát a zene nem a zenéből fakad, hanem valahonnan máshonnan, mert a zene csak médium. A zene önmagában semmi, nem is létezik, de valami a zenén keresztül megnyilvánul. Számomra ez az az erő, ami mozgatja az egészet, ami a zene forrását jelenti. Nem az a lényeges, ami látszik, hanem az, hogy az milyen erőből keletkezik. Megpróbálhatunk rálátni, mi nyilvánul meg a zenében. Én kíváncsi voltam. 19-20 éves koromban találkoztam a korszak meghatározó szerzőinek, például Boulez, Stockhausen, Luigi Nono és Bruno Maderna műveivel, később egy keveset Ligetivel is foglalkoztam. Ezeket a műveket átszűrtem magamon, ugyanakkor saját magam maradtam. Nem tudom milyen eredménnyel…

 

Fontos-e az Ön számára a tanítás, ösztönzik-e a diákok kérdései?

 

Ezt hozta nekem a Vörös postakocsi – Krúdy nyomán –, ha lehet így mondani. Egész életemben tanítottam. Befejeztem az Akadémiát 1974 tavaszán és ősztől tanítani kezdtem. Idén, január elsején mentem nyugdíjba. A tanítás egyfajta függetlenséget is adott, mert nem a zeneszerzésből kellett élnem, ugyanakkor egyfajta lehetőség volt a tanulásra. Részben a gyerekek kérdései – ahhoz olyan gyerekekre volt szükség, akik megfelelő kérdéseket tudtak feltenni –, részben a puszta felkészülés a tanításra az évtizedek alatt sok dolgot világossá tett számomra. Ilyen értelemben a tanítás valójában tanulás volt. Bár nem szokványos, hanem egy teljesen követhetetlen értelemben. Nagyon sok mindennel foglalkoztam, de elsősorban azzal, ami érdekelt, például Bach hegedű-szólószonátáinak fúgáival. Izgatott az egyszólamú hangszeren felhangzó 3-4 szólamú darab. A tanítás hosszúra nyúlt „posztgraduális tevékenység” volt.

 

 

Mennyire tartja fontosnak, hogy a művészetek reflektáljanak saját korukra?

 

Ezek az esztétikai problémák teljesen hidegen hagynak. Próbáljon meg valaki máshol élni, mint a saját korában. Úgyis ott él, ha akarja, ha nem. Fontos, hogy az ember ne a múltban, és ne a jövőben éljen, ne öt perccel később, és ne öt perccel ezelőtt, hanem itt, és most.

 

Gadó Gáborral többször improvizáltak együtt, közös koncertjeiken. Szeret rögtönözni?

 

Az improvizáció mindig egy viszonylag egyszerűen és természetesen működő dolog volt az életemben.

A gyakorlást nem szerettem – abban az értelemben, ahogy Saint-Saënsnál az Állatok farsangjában jelenik meg a Zongorista. Gyerekkorom sem zongoragyakorlással telt. A rögtönzés viszont rettentően érdekes volt, mert engem mindig meglepett, ami történt. Nagyon életszerű és üdítő volt az állandó jelenlét és meglepetés. Gadó Gáborral is azért játszottunk – és nem csak koncerten – mert jól éreztük magunkat.

 

Nagyon érdekes volt a számomra, hogy egyik művének (Lebegő pára a mélység színén) négy változata van: 4 tenorhangra, 4 brácsára, 4 altra, és 4 marimbára. Fontosak a hangszínek?

 

Ennek a darabnak van még két változata, egy 16 szólamú vegyeskar, 8 alt és 8 tenor szólamra, valamint létezik egy harmonikára készült változat is. A vegyeskari motetta már elhangzott, a harmonika darab még nem, mert nem olyan technikával kellene eljátszani, amivel szokás. Például a gombok oldaláról egyszerre nem egy gombot kellene megnyomni, egy ujjal, hanem kettőt.

 

A szín nagyon fontos, a legfinomabb párlat, szubtilis. Egy megfoghatatlan tartományban mozog. A színek lényegére nagyon későn jöttem rá, az ötvenes éveim legelején. Nem tudok abból tanulni, ahogy más hangszerelt, azonban vannak bizonyos pontok, amik izgalmasak. Például Berlioz darabjában, a Trójaiakban van egy hely, ahol a fuvola egy oktávval a klarinétok alatt megy. Abban a környezetben az egy varázslatos szituáció. Berg Hegedűversenyében pedig egy Bach korál-idézet szerepel, amit szaxofonokra és klarinétokra rak föl, és úgy hangzik mint egy Silberman orgona. Ami különösem érdekel, arra például Liszt kiadatlan kamarazenei darabjaiban találtam rá. A z Első elégia című zongoraműből átiratot készített csellóra, zongorára, hárfára és harmóniumra. Ez az összeállítás lenyűgözött. A Koronázási miséből két tételt átírt hegedű-orgona összeállításra. A Benedictusban nincs anyag, megfoghatatlan, csak egy állapot. Az ilyen részletek, darabok közel állnak ahhoz, amit én kerestem. A hangszerelés mindent megváltoztat, s az a fontos, mit mivel kombinálunk. Kocsis 2008-ban talán bemutatta egy zenekari darabom – Szimfóniák az éjféli naphoz – egyik változatát. 60 vonós és18 fafúvós hangszer szerepel benne. 8 másodperces akkordok szólnak kilences csoportokban, 12 variációban hangoznak el, s a változás a hangszerelésben, felrakásban is tükröződik.

 

A „formával való küzdelem” mennyire jellemző Önre?

 

Nem adottak a hagyományos formai keretek, nem érdekelnek az úgy nevezett bevett formák. Hallatlanul érdekes, mikor az ember a hangokkal fogalakozik. Vannak darabok, amik nem hasonlítanak semmilyen bevett formához, de némelyek úgy működnek, mint a nagyon szigorú polifóniák, kánonok. Azonban az ilyen komponálás is csak egy szegmens. A középkori szerzők munkái után mégis bőségesen maradt terra incognita, mivel rengeteg olyan zóna van, amit ők helyzetüknél fogva nem használhattak ki. Gyakorlatilag kimeríthetetlenek a lehetőségek.

 

Miben nyilvánulhat ez meg?

 

Például a hangkészletben. Én például 12 hangú hangkészlettel is ugyanúgy tudok dolgozni, mint egy annál kevesebb hangúval, és adott esetben a negyed-hangok is érdekelnek. Minden hangkészlethez tartoznak azonban bizonyos relációk, amiket nem érdemes túllépni. Félhangoknál kisebb hangközökben mozgó zenét nem érdemes szimfonikus zenekarra írni. Ezek a darabok nem véletlenül magányos természetűek, mivel a hangkészlet már sugall egy apparátust.. Az egyszólamú művészet bizonyos tekintetben nagyobb kiterjedésű, mint a többszólamú. Az utóbbi évszázadokban az egyszólamúságot Európában nem értékelték, a zenekar pedig egyre nagyobb méreteket öltött.

 

Számít-e az Ön számára a barátainak, vagy a kritikusoknak a véleménye? Gyakran hosszú ideig csiszolgatja a műveit. Ez a munka elsősorban belső igényből fakad? Más megfogalmazást keres?

 

A saját darabjaimat tekintve nálam élesebben látó kritikus nincs. A kritikusok valamilyen benyomást rögzítenek. Inkább úgy lehetne mondani, hogy a darabok folyamatosan készülnek. Most mosolyogni fog – majdnem 33-35 évvel később találtam megnyugtató címet egy-egy darabomhoz.

 

Meglepő is volt, hogy a Brockhaus lexikon műjegyzékének címeire nem ismertem rá.

 

Minden cím megváltozott, bizonyos darabokat pedig ejtettem, vagy átdolgoztam. A fogalmi struktúrák a hangi struktúrákkal nem együtt érnek. Sosem vagyok készen a darabokkal. Van, amihez feltehetőleg már soha többet nem nyúlok. Ez persze nem jelenti, hogy a darabok mindig félkész állapotban vannak. Létezik egy aktuális végső állapot, de ha úgy látom jónak, akkor még húzok rajta három vonalat, vagy kihúzok belőle három hangot. Ezt sosem lehet előre tudni.

 

Megosztana valamit a koncert hallgatóival a „… napfényből, vízből és kövekből…” című zongoradarabról?

 

Nem akarok intellektuálisan semmit mondani. Teljesen fölösleges. Azt hiszem, ha van hallgató, aki éppen hallgatja, az bízzon a saját fülében, és amit hall, az az övé. Én nem tudom neki megmondani, hogy ő mit halljon, hogyan hallja, és hogyan viszonyuljon hozzá. Ha van hallgató, akkor nyilván valamihez viszonyul, mert hallja. Ha nincs hallgató, a darab akkor is elhangzik, ilyen értelemben én nem tartom sem magamat, sem másokat nagyon fontosnak. Egy ideig látszunk… valamelyik Dávid-zsoltárban olvashatjuk, hogy az ember olyan, mint egy folyó habja, rövid ideig látszik, aztán elenyészik. A cím informálja a hallgatót, ennél többre nem nagyon van szükség.

 

Tanár Úr mondta egy koncerten (Óbudai Társaskör), hogy nem kell elvárásokat támasztani.

 

Erről van szó. Aztán lesz, ami lesz. Nem velem kell találkozni, még a darabommal sem. A hallgatónak saját magával kell találkoznia, ha kiteszi magát ennek a hang-vonulatnak. Valójában mindig csak magunkkal van dolgunk, ez úgy hangzik mintha önzés volna, de nem az. Mindenki azt hiszi, hogy valakivel dolga van, és közben saját magával nem tud zöld ágra vergődni. Világra jöttünk, itt vagyunk egy darabig, aztán elmegyünk. Ki emlékszik arra, hogy innen számítva 6000 évvel ezelőtt, Mezopotámiában, egy sumér városkában kik éltek és mit csináltak? Egy halom homok maradt ebből, méteres magasságban… Akkor mi ez a nagy igyekezet? Sokkal jobb lenne egymással szeretetteljesen bánni, mint a Nap. Meleget és fényt sugároz, mindeközben a saját anyagát elégeti. Szép lassan megszűnik. Az ő szempontjából nézve, ez az üzemanyag egyszer csak elfogy. Nem kap vissza semmit sem, de mi azért tudunk létezni, mert létezik a légkör és a meleg. Valahogy így kéne egymással is bánni. Csináljuk, és nem kérünk semmit. Ez a legnehezebb dolog a világon, de minden mást haszontalannak, illúziónak látok.